A tibeti buddhizmusban a hívők által talán leggyakrabban használatos eszköz az imamalom, a manikhorlo vagy manicshökhor. Forgatása vallásos érdemeket szerző cselekedetnek számít, melynek révén azok a hívő laikusok is szerezhetnek újabb és újabb érdemeket, akik nem tudják olvasni a szent szövegeket. Segítségével lehetőség nyílik a folytonos imádkozásra. Valószínűleg már a buddhizmus bevezetése óta népszerű Tibetben. Az imamalom központi része az a zárt henger, vagy dob, amely egy tengely körül forog. A hengeren belül egy hosszú, feltekercselt papírcsík található, amelyre szent szövegeket, imaformulákat írnak, vagy nyomtatnak, ezek akár több ezerszer is ismétlődhetnek. A henger minden fordulata a papírtekercsen lévő összes imaformula, mantra megismétlésével, elmondásával egyenértékű. Lényeges szempont, hogy az imamalmot mindig az óramutató, azaz a nap járásával megegyező irányban kell forgatni, úgy ahogy a buddhisták a szent helyeket körüljárják. (A buddhizmus előtti vallásként fennmaradt bön hívőknek is van imamalmuk, ám ők mindig az ellenkező irányba forgatják, aszerint, ahogy ők járják körül szent helyeiket.)

 Sokféle imamalom van. A leggyakoribb kétségkívül a jól ismert, kézben forgatható, de van asztali imamalom is, amelyet tengelyénél fogva pörgetnek. A lámák általában étkezés, vagy vallásos gyakorlat közben használják. Létezik vízi erővel, vagy a vajmécsesek meleg levegőjével forgó, de széllel hajtott imamalom is, hogy a természet elemei állandóan áldást hozzanak a földre, vízre és terményekre. A szél által hajtott imamalom például egy hosszú tengellyel ellátott henger, melyet négy üreges, csészéhez hasonló „szárny” forgat. Legtöbbször a háztetők sarkán alkalmazzák, hogy az imák az élők érdekében állandóan a házba jussanak. Manapság a tibetiek gyakran építenek kis motorokkal hajtott imamalmokat is.

 Az igazán nagy, akár több méter magas imamalmok, melyek sokszor a buddhista szent szövegek nagyobb gyűjteményét tartalmazzák, a kolostorok, templomok bejáratainál, vagy a külső falaknál állnak. Ezeket fogantyúkkal, jobb kézzel fogva pörgetik, minden fordulatukat kis csengő vagy harangszó kíséri. A hívők a szent építmények körüljárásakor mindig megforgatják ezeket a falba épített imahengereket.

 Az imamalom legáltalánosabb, legegyszerűbb fajtája azonban a kézi imamalom, a manilagkhor, melyet a szerzetesek és az ájtatos hívők nemcsak a szent helyek körüljárásakor, hanem járás közben is szinte állandóan használnak. A kézi imamalom központi része itt is az a többnyire fémből készített henger, melynek külső részén sokszor a híres mani-mantra, a „Hat Szótag” betűi láthatók. Belső „magja” a hengert szinte teljesen kitöltő, selyembe burkolt írásos tekercs, melynek közepén egy fémtengely vezet át, alsó része pedig a (fa, vagy bambusz) nyélbe illeszkedik. A henger közepéhez egy rövid lánc csatlakozik, a végén ólom, vagy más súllyal, melynek centrifugális ereje forgatja a hengert a fémtengely körül. A henger tetejét a 8 küllőjű tankerék, alját 8 szirmú lótusz díszíti, mint az ég és föld szimbólumai. A henger alsó részéhez egy kis kagyló is kapcsolódhat, hogy megakadályozza a nyélhez való súrlódását. Az állandó forgatás a kagylót idővel annyira elkoptatja, hogy egy kis gyűrűt váj ki, ám ekkor már „100 millió ima” teljesítését jelenti. Az így elkopott gyűrűt nem dobják el, hanem leggyakrabban az imafüzérre, a thengára kerül, vagy nyakláncon hordják.

Az imamalmok belsejében lévő hosszú, összetekercselt papírszalagra leggyakrabban az Indiából származó, hat szótagú mantrát, az „ÓM mani padmé HÚM”-ot nyomtatják fadúcokról, melyet röviden csak „mani”-nak neveznek. Ez a Tibetben legnépszerűbb, a könyörületességet megtestesítő bódhiszattva, az Avavalókitésvara egyik megjelenési formájának, a „Hat Szótagú”-nak a lényegét fejezi ki, akinek mantrája megóv minden újjászületéstől és inkarnációjaként tisztelik magát a Dalai Lámát is.